kulcsi

Minden fent van a neten, felesleges három hétig szenvedni a tanfolyamon:

"Emlékszem, sokszor megtréfáltam társaimat a MIT-n. Egyszer, műszaki rajzórán valaki felkapott egy műanyag körvonalzót (ez a vicces külsejű vonalzó tele van ívekkel, szép görbéket lehet húzni vele), és földobott egy kérdést: - Kíváncsi vagyok, az ívek ezen a vonalzón leírhatók-e valamilyen képlettel. - Kicsit gondolkodtam, aztán rávágtam: - Persze! Ezek egészen speciális ívek! Figyelj, mindjárt megmutatom! - azzal megfogtam a saját vonalzómat, elkezdtem lassan forgatni, és közben kijelentettem: - A körvonalhzó íveit úgy számítják ki, hogy az ívek minimumpontjának, akárhonnan nézzük is, vízszintes legyen az érintője!
Na erre az összes csoporttársam fölkapta a körvonalzóját. Forgatták így, forgatták úgy, a tollukat odafektették az ív legalsó pontjához, és láss csudát: az érintő valóban vízszintes volt! Hatalmas izgalomba jöttek erre a "felfedezésre", holott már tanultunk némi differenciál- és integrálszámítást, úgyhogy tudniuk kellett volna, hogy bármely görbe minimumpontjának nulla a deriváltja, vagyis vízszintes az érintője. Egyszerűen nem tudták egymáshoz kapcsolni a fejükben a megtanult ismereteket, vagyis azt sem értették igazán, amit voltaképpen már "megtanultak". Fogalmam sincs, miért, de sokan vannak így: képtelenek igazán megérteni és felhasználni a tanultakat - csak magolnak, memorizálnak, vagy a jó ég tudja, mit csinálnak, és közben a tudásuk rettentő felszínes marad". (Richard P. Feynman: Tréfál, Feynmaj úr?, 30. o).

Amikor a tanár karriert dönt

Na igen, ismerős, igaz? Az én történetemben valamikor ötödik osztály tájékán alapjában csesződött el minden. Az 1-4 osztály sem volt fenékig tejföl, de ha az ember kifog egy jó érzékkel megáldott tanítónénit, akkor az még jól is sülhet el. Ötödiktől azonban minden megváltozik. Szerintem akkor utáltam meg az iskolát. Hatodikban kezdtünk el fizikát tanulni, hetedikben kémiát. Hetedik közepén be kellett magolni a periódusos rendszert: tudni kellett, hogy melyik elem hol helyeszkedik el azon a nyavalyás táblázaton. Nem értettem, hogy miért fontos ez nekem, és ez alapjaiban határozta meg a kémiához való viszonyomat. A fizika életszagúbb volt, de ott sem jöttem izgalomba a lejtőn guruló golyó súrlódási együtthatójától. Évekkel később, Pető Máriának sikerült megszerettetnie velem a kvantumfizikát és a relativitáselméletet, pedig az sokkal távolabb áll a hétköznapi valóságtól. Akkor is töményen matek volt a fizika, valahol a Maxwell-egyenleteknél, úgy tizenegyedikes koromban elvesztettem a fonalat a fizika matematikai leírásával kapcsolatosan. Kémiából akkor már csak a jóindulat mentett meg a bukástól, és a matematika iránti szeretetemet is sikerült Péter Árpád tanár úrnak szorgos igyekezettel kigyomlálnia belőlem.

A tanár személye meghatározó abban, hogy milyen pályát választ magának az ember. Nyolcadik osztály végéig nem volt kétség affelől, hogy van adottságom a reál tárgyak iránt, a matematikát nemcsak szerettem, de magas szinten műveltem (hála apámnak és az akkori tanárnőmnek, Soós Annának). Emlékszem, nyolcadik végén odasunnyogtam az említett tanárnőhöz, és megkérdeztem Tőle, hogy jó ötletnek tartna-e, ha informatika szakirányra megyek. Azt választolta, hogy úgy fogom érezni magam az infoosztályban, mint hal a vízben, és egészen biztos benne, hogy informatikus leszek, ha így folytatom. Negyedik helyen jutottam be a kilencedikes felvételin, ketten kaptunk maximális pontszámot matekból a százas nagyságrendű jelentkezői listából.
Kilencedik osztályban az első matek órán Péter Árpád tanárunk kijelentette, hogy súlyos lemaradásunk van a matematika terén, és be fogja bizonyítani, hogy nem néhány kivételt leszámítva nagyon nem értünk mi ehhez. Ez volt a start, és ilyen volt a folytatás is. Heti 5-6 órában mosta az agyunkat, és szerintem kb. 2-3 hónap leforgása alatt elvette a kedvem az egésztől. Egy év alatt közepes szintre csúsztam vissza, két év alatt pedig az átmenő szint fölött lavíroztam matematikából. Tizenkettedikben magánórákat vettem Soós Annától, hogy bejussak a mérnöki szakra, de arra már végérvényesen elillant belőlem az a lelkesedés, ami nyolcadik osztályig megvolt bennem a matematika iránt. Már Soós Anna sem mondta már, hogy ez az én utam, csak nyűttük a példákat, hogy sikerüljön a felvételi...

A román mumus

Amennyire jól ment a matek nyolcadikig, annyira utáltam a román nyelvet és irodalmat. Egyszerűen nem tudtam megjegyzeni sem a szavakat, sem a nyelvtant, pedig Romániában azért ezt elvárják a diákoktól... Erről is van egy meghatározó emlékem, amikor első osztályban izzadok a román tankönyv felett, és anyám segítő szándékkal hangosan ismétli az új szavakat, hogy ragadjon rám valami. Csendesen jegyzem meg, hogy a román törvények értelmében a magyar diákok is ugyanabból a tankönyvből tanulják a román nyelvet, mint a román gyerekek. Nem veszik figyelembe, hogy 7 évesen még nem anyanyelvi szinten beszéljük a románt. Nagy adag inkogruencia is volt ebben a dologban, hiszen gyermekként is meg felfogtam valamit abból, hogy a román az más, a romántól különbözni akarunk, és ez alapjaiban határozza meg a magyarságomat is. Hogyan kedveljek meg valamit, amit sem a szüleim, sem az iskolástársaim (de még a tanítónő sem) sem szeret? Valójában fel sem merült, hogy szeretni kellene, összeszorított foggal kellett bemagolni, mert a rendszer így akarta. Na, ha valami, akkor ez nekem nem ment soha. Az átlagnál gyengébben teljesítek olyan helyzetekben, ami iránt nincs érdeklődés bennem.

Nyolcadik osztályban reménytelenül gyengén tudtam románul. Félő volt, hogy emiatt nem fogok bejutni a felvételin. Végül úgy sikerült áthidalni a problémát, hogy minden irodalmi tételhez bemagoltam a tanárnő által lediktált irodalmi elemzést. Addig ismételtem az mondatokat, amíg nyár végére mindent kívülről fújtam. Előfordult, hogy olyan mondatot is megtanultam, amit nem értettem pontosan, hogy mit is jelent. Naponta több órán át magoltam az elemzéseket...

A romántanárnő

Kilencedikben megtörtént a csoda: néhány hónap leforgása alatt hoztam az átlagos szintet románból, és egy év múlva olyan dolgozatot írtam, melyet a tanárnő publikálni akart egy szaklapban. Cristina Pescarunak hívták, alacsony növésű, roppant dinamikus, lendületes csajszi volt. Azzal indított, hogy zsenik vagyunk, mi mindannyian, és neki az a célja, hogy meglássa ezt a zsenialitást, amivel meg fogjuk ajándékozni őt. Az első óráján kb. ezek voltak az első mondatok, amik elhangzottak Tőle, majd nagy ívben a katedrára dobta a naplót és a románkönyvet (vegyük észre a tanári kellékekkel szemben tanúsított attitűdjét), és egy ruganyos mozdulattal felült a katedrára.
Pescaru nem feleltetett, az Ő kezében soha nem suhogtak óra elején a napló ívei (más tanárok előszeretettel gyakorolták ezt a feszültségkeltő technikát), nem diktált, nem mondta meg egyetlenegy irodalmi műről sem a tuti elemzést. Ezzel szemben folyamatosan arra serkentett, hogy álláspontunk legyen a témáról, helyzeteket provokált ki, melyben ellentmondtunk egymásnak, arra bíztatott, hogy nagyívű gesztusokkal védjük meg a magunk igazát. Nem is vettem észre, hogy miként tanultam meg románul, de egyszercsak, kb. egy év múlva nemcsak értettem mindent, de ki is tudtam fejezni magam.
Tizenegyedik tájékán a párhuzamos osztályokban már az érettségire kezdtek készülni: tételesen végigvették a tematikát, elemzéseket diktáltak le a tanárok, ahogy illik. Nálunk nem volt ilyen, Pescaru mintha más bolygón élt volna: egyszerűen nem akart reagálni azokra a kérdésekre, hogy mi lesz majd az érettségin. Pedig érte bírálat rendesen emiatt, a keményfejű klasszikus tanári vonal nehezen értette meg, hogy mi lesz ebből, és miért is jó ez az egész. A romántanárnőt mindez nem érdekelte. Annál nagyobb lendülettel mesélt az irodalmi élményeiről, képes volt meggyőzni arról, hogy érdemes elolvasni az Enigma Ottiliei c. opuszt, hogy olvassuk eredetiben (ne fordításban) a román irodalmat. Emlékszem, még anyám is csodálkozott azon, hogy miért nem magyarul olvasom el, ha már egyszer lefordították...
Tizenkettedikben sem készültünk az érettségire, pedig akkor már valóságos pánikhangulat uralkodott a párhuzamos osztályokban. Helyette például megszerveztük a költészet napját, ahol klasszikus gitárkíséret mellett verseket szavaltunk, és az osztályterem egy napra lefüggönyözött kávézóvá vedlett át. Pescaru majdem elájult a gyönyörűségtől, amikor meglátta, ezzel szemben a keményvonalasabb Péter Árpád (matektanár) nem vett tudomást róla, hanem letörölte a táblát, és folytatta az "anyag leadását".
Amit Pescaru soha nem csinált, az az alázás. Soha, de soha nem szégyenített meg senkit azért, amiért nem készült, vagy nem tudott valamit. Mindenért lelkesedett, ami az önkifejezéssel volt kapcsolatos. Nagyon tisztán látszott az arcán, hogy mit gondol, mit érez, úgy gondolom, hogy a konstruktivista pedagógiai módszerek mellett az egyenes, kongruens személyisége miatt volt annyira hatékony abban, amit csinált.

"Amikor a XX. század szülöttei könyvet olvasnak, a következő történik velük: a szerző általában kézen fogja az olvasót, és együtt utaznak a könyv elejétől a végéig, egymással összefüggő lépések folyamatos elbeszélésén át. Lehet, hogy nem olyan utazás ez, amihez beleegyezésünket adtuk vagy amit élvezünk, mégis: ahogy lapozunk, az egyik gondolatsor logikus módon követi a másikat. Természetesen össze is hasonlítjuk az egyik történetet a másikkal, s közben elkezdhetjük felépíteni a fogalmi keretet, amelynek alapján újabb utazásokat is értékelhetünk, hogy azok ismét csak módosítsák a fogalmi kereteket.
Bizonyosan ez az oktatás egyik sarkpontja, legalábbis így látjuk ezt mi, múlt századi emberek: a személyes fogalmi keret felépítése, amelyben összevethetjük a beérkező információkat azzal, mait már ismerünk, tudunk. Az összefüggéseinkből kiszakított tényeket ilyen módon kontextusba helyezhetjük, ami a dolgoknak úgymond értelmet ad, vagyis egy dolgot egy másiknak az összefüggésében, sőt inkább sok más dolognak az öszefüggésében szemlélhetünk. [...] Az egyik legnagyobb kérdés, amivel manapság társadalomként szembekerülünk, mindenképpen az, hogy a képernyő mint a könyv újdonsült vetélytársa lassanként újfajta készségek elsajátítására készteti-e a fiatalokat. Az írni-olvasni tudás fejlesztésével foglalkozó brit alapítvány, a Literacy Trust szerint jelenleg nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy hanyatlásnak indult volna az olvasni tudás, ámbár egyre többen aggódnak amiatt, hogy Nagy-Britanniában csökkenőben van a színvonal más országokhoz képest, és hogy a brit iskolákban sok diák nem éri el a tanmenetben rögzített célokat. Emelett több jel arra mutat, hogy az olvasóknak az utóbbi öt vagy tíz évben kevesebb örömöt okoz az olvasás, s hogy a gyerekeket talán több más tevékenység vonja el az olvasástól mostanság, mint korábban; sokkal kevesebb időt tölthetnek játékkal vagy azzal, hogy "nem csinálnak semmit". Természetesen joggal feltételezhetjük, hogy ez a "semmittevés" a gondolkodás és a képzelet szabadjára engedését is magába foglalja. A Literacy Trust rámutat, hogy a képernyőről olvasás semmivel sem rosszabb, mint a könyvből olvasás, de ha figyelembe vesszük, hogy a multimédiás pirotechnikában egyre nagyobb a képek súlya és egyre kisebb a szövegeké, akkor bizony föl kell tennünk a kérdést: meddig tart ez az állapot, hogy a képernyő könyvként is értékelhető és használható?"
A fenti sorokat Susan Greendfield könyvéből idéztem (Identitás a XXI. században, 162, 163 o, HVG kiadó).
A fenti sorokban van azért egy jó adag nyomdafesték-sovinizmus, amivel magam is elég könnyen azonosulok: a világképemet meghatározó olvasmányok nagyobb részét merítettem könyvekből, mint képernyőről. Ez persze nem jelent semmit, legfennebb azt, hogy bizonyos értelemben én is inkább a XX. század szülötte vagyok, és belémépült egy preferencia a nyomtatott médium iránt.
Greenfield félelmét azonban nem osztom, miszerint a képernyő-alapú kultúra sekélyességhez vezet, bár abban egyetértek Vele, hogy tömegek szintjén létrejöhet egy ilyesfajta tendencia. A képernyőn megjelenő szövegek hipertextualitása  lehetővé teszi, hogy a nyomtatott könyveknél megszokott passzív, befogadó attitűd helyett egy aktívabb, az olvasó által jobban befolyásolható olvasási élmény jöhessen létre. A hiperhivatkozásoknak köszönhetően olvasóként folyamatosan terelem magam a kíváncsiságomnak engedelmeskedve, ami persze felületességet is eredményezhet, hiszen sokkal kisebb toleranciával viszonyulok a lassan kibontakozó, kései eredményt hozó fogalmak iránt.
Greendfield így folytatja:
"Vajon nem felesleges a sok aggodalmaskodás? Talán túl erős bennünk a nosztalgia az olvasás iránt, talán túl könnyen helyezkedünk arra az álláspontra, hogy az olvasás jó dolog, és soha nem jöhet nála jobb. [...] amikor könyvet olvasunk, mindig rögzített pályán haladunk, lineárisan, és passzív, részvételt nem igénylő tevékenységet folytatunk. Lehetséges azonban, hogy pontosan az ilyen lineáris utak bejárása vezet oda, hogy az egyén végül összeállíthassa a maga fogalmi kereteit a világ értelmezésére: az eseménysorok összefüggő lépések lineáris sorozatai nélkülözhetetlen építőkövei lehetnek a gondolkodás folymatának. Talán éppen erre, az egymásból következő feltevések egyenes, elérírhetetlen sorozatára van szükségünk."

Ti mit gondoltok minderről?

Greenfield könyvét olvasom: Identitások a XXI. században. Erről beszélgettünk a délelőtt folyamán pp barátommal, melyet Ustreameltünk is. A felvétel megtekinthető itt: http://www.ustream.tv/recorded/5017574

A kerekasztal beszélgetés során Komenczi Bertalan professzor Kevin Kelly azon állítását kritizálta, miszerint párhuzamba állítható az agy kapacitása a web kapacitásával. Hogyan jött össze Kelly-nek ez a párhuzam, amikor nem tudjuk, hogy hány neuronnal bír az emberi agy, és a szinapszisok száma sem meghatározott? - teszi fel a kérdést Komenczi professzor.

Foglalkoztatott a dolog, úgyhogy össze is foglaltam Kelly érveit, melyre alapozva felállította a Felhő és ember komputációs (számítási) ereje közötti párhuzamot.

A Felhő (web) komputációs ereje

Kevin Kelly azt írja, hogy napjainkban kb. 1,2 milliárd személyi számítógép, 2,7 milliárd mobiltelefon, 1,3 milliárd vonalas telefon, 27 millió szerver és 80 millió wireless PDA van hálózatba kapcsolva. Ezeknek a processzorai táplálják az internet komputációs erejét. Mennyi tranzisztor erejét aggregálja tehát a Felhő (nagybetűs Gép)? Kelly szerint nagyságrendileg 10^17 tranzisztor táplálja a Felhőt.

A fenti adatokat a ClickZ szolgáltatás által közzétett statisztikai adatok alapján állította össze. A ClickZ a CIA World Factbookra támaszkodik.

forrás: http://www.kk.org/thetechnium/archives/2007/11/dimensions_of_t.php

Az emberi agy mérete

Kelly másik állítása, hogy az emberi agy nagyságrendileg 100 milliárd neuront tartalmaz és a szinapszisok száma 100 milliárd és 100 trillió közé esik.
Ezt a becslést a MIT egyetem munkatársának cikkére alapozza (Vadim Gerasimov: Information Processing in Human Body), valamint a Washington-i egyetem egyik összesítésére.
Ezen utóbbi forrás azért is figyelemre méltó, mert józan paraszti ésszel is belátható, hogy mivel agyunk koponyába zárt szerv, átlag-térfogata jól meghatározható. A neuron átlagtérfogata szintén adott (a washingtoni egyetem szerint 10^-6 gramm, átmérője 4 mikron). A két adatból nagyságrendileg meghatározható az agyban található neuronok száma. Erről megkérdeztem Sánta M. Lóránt radiológus barátomat, aki azt mondta, hogy a Szentágothai-féle funkcionális anatómia egyetemi tankönyv szerint is van egységes álláspont a neuronok (és szinapszisok) számára vonatkozóan.

A szinapszisok száma egy tipikus neuron esetén 1.000 és 10.000 között van (az idézett forrás alapján). Ezt az adatot kénytelen vagyok elhinni, mert ez megfigyelésen alapuló állítás, és nem logikaliag levonható tézis (mint a neuronok száma).

A kerekasztal beszélgetés megtekinthető itt: http://www.ustream.tv/recorded/4969354

Megvolt a kerekasztal beszélgetés az MTA pedagógiai bizottságának informatikai albizottsági ülésének keretei között. A beszélgetés résztvevői Nahalka István, Bessenyei István, Komenczi Bertalan, Kaszai Pál, Kulcsár Zsolt, Tóth Péter (moderátor) voltak. Következzen néhány gondolat ezzel kapcsolatosan.

Egy picit elbeszéltünk egymás mellett, úgy érzem. Nem jött létre az a párbeszéd, mely az Oktatás-informatika konferencián igen.
Azon elmélkedtünk pp-vel az irodába menet, hogy tapasztalatok hiányában nehéz átérezni és megérteni a hálózatalapú oktatás lényegét. Számomra teljesen triviális mostmár, hogy nemcsak működik, de az egyik leghatékonyabb képzési forma a felnőttoktatásban.
Volt néhány felvetés Kaszai Pál részéről, melyre nem volt lehetőségem érdemben reagálni a beszélgetés során:

1. Mitől tanuláselmélet a konnektivizmus? Hol van itt az adó, vevő szereplő, mely minden oktatási helyzetet jellemez?
A konstruktív pedagógiát sem jellemzi az adó-vevő felállás, mégis valós tanuáseméletként tekintünk rá. Ismeretelméleti kérdés az, hogy valóban objektív igazságokat akarunk-e tanárként a diákoknak átadni, és diákként a tanároktól elfogadni, vagy van egy világképünk, melyet magunk konstruálunk meg a tapasztalásaink alapján. Ha az utóbbi felvetésből indulunk ki, akkor a tekintélyelvű, adó-vevő modell teljességgel mellékvágány.
A konnektivizmusban (akárcsak a szociális konstruktivizmusban) tehát nincs adó-vevő viszony a tanár és diák között, és ez rendjén is van.

2. Hogyan készít fel a konnektivizmus a való világra, mely a felsőoktatásban a vizsgákon való megfelelést jelenti, ha azt propagálja, hogy a tudásom a barátomban van? A vizsgán nem fogja a tanár megkérdezni tőled, hogy melyik barátodban tárolod a tudásodat...
Számomra a való világ nem a magyarországi felsőoktatás, hanem az a közeg, melyben a munkámat végzem. Ha ebből indulok ki, akkor az egyéni tudásom mellett legalább annyira fontos az, hogy fel legyek vértezve a csapatmunkához szükséges közösségi munkavégzéssel kapcsolatos kompetenciákkal. Tudnom kell felmérni azt, hogy mások mihez értenek, és milyen szemlélettel bírnak egyes területeken. Tudnom kell a határaimat, és azt, hogy mikor kihez érdemes fordulnom, ha elakadtam. Ma már nem a pincében dolgozó magányos programozózseniket keresik a cégek, hanem a csapatjátékosokat. A konnektivista képzési szemlélet erre nevel. Aki megtapasztalta a htk01 alatt kialakult légkör jótékony hatását, aligha fog vitatkozni ezzel az állásponttal.

3. Hogyan lehetne pl. JAVA-t tanulni konnektivista módon? A tudásomat a barátaimban tárolom állítás képtelenség.
Erre egyszerű a válasz: nézzük meg, hogy a JAVA fejlesztők hogyan képzik magukat a munkavégzésük során. Elég ha csak a ma népszerű fejlesztési módszertanokra gondolunk: mind az extreeme programming, mind a scrum tipikusan abból indul ki, hogy a tudásomat nemcsak magamban, de a programozó társamban (extreeme) és a fejlesztői csapatban (scrum) tárolom. Ha elakadok, nem az egyetemi jegyzeteimet veszem elő, hanem megguglizom a problémát, és rendszerint fórumbejegyzésekben, vagy blogokban találok választ a kérdésemre. Konvencionális igazság? Igen, lehet, hogy az, mégis működik.

4. Az e-learning lufi kipukkadt. Az a sejtésem, hogy a konnektivizmus is egy új lufi.
A klasszikus e-learning modell életképtelen, mert nem igazodik a tanulás természetéhez. A keretrendszer+tananyag páros csak nagyon ritka esetben képes valódi, életképes megoldást nyújtani képzési helyzetben. A tanulás adó-vevő modelljéhez persze jól igazodik, ami szerintem teljességgel gátolja a természetes, kíváncsiságon alapuló tanulást. A kettő pont nullás e-learninget visszalépésnek tekinteni meglátásom szerint poroszos szemüvegre utal.
Magyarországon a klasszikus e-learning lufiba meglehetősen nagy összegeket pumpálnak a mai napig, ami természetesen sokakból (belőlem is) ellenérzést vált ki. A polcra helyezett tanulmányi keretrendszerek értékesítésének se szeri se száma; ebben a légkörben új e-learning stratégiát lobogtatni képtelenség.

A kerekasztal beszélgetés megtekinthető itt: http://www.ustream.tv/recorded/4969354

A tervezett hat hétből három lement. Az alaptémákat felvázoltuk, elvileg most mindenkinek van elképzelése arról, hogy mi a konnektivizmus. Technológiai értelemben is sikerült a három alappillért körüljárnunk: a tartalomszervezést segítő Google Readert, az online könyvjelző szolgáltatást, a Delicioust, valamint a trendi mikroblog szolgáltatást, a Twittert. Ezenkívül egy hétig foglalkoztunk a fogalomtérképészettel is, mely a hálózati tanulás módszertani kályhájaként is felfogható.
Alábbiakban összefoglalnám, hogy miért tartottuk fontosnak ezekről a témákról beszélni az első félévben, és miért pont ezt a három technológiát tekintjük alappilérnek az információszervezésben.

Izmusok halála?
Valaki azt kérdezte, hogy miért van szükség egy újabb izmusra, amikor az izmusok fölött mindig eljár az idő. Szerintem minden fölött eljár az idő, nemcsak az izmusok fölött. Azért van szükségünk megnevezésre, hogy tudjunk beszélni róla. A konnektivizmus kapcsolatizmust jelent, és meggyőződésem, hogy ez a fogalom képes összetartani a hálózatalapú pedagógiai szemléletet. Nevezd meg, és uralni fogod. Hiszek ebben az egyszerű törvényben, és nem gondolom érvényesnek azt a hozzáállást, mely szerint mindegy minek nevezzük, úgyis mindenki tudja, hogy miről van szó.

Hálózatépítés a neten
Nemrégiben kaptam egy kedves e-mailt az egyik résztvevőtől a következő kérdésekkel: "mi van akkor, ha nem használom a diigot, a delicioust, a drupalt,a twittert, az rss-t??? Akkor nem is ér semmit a képzésem?"
Ha nem használod azt a néhány kiemelt eszközt, mellyel hangsúlyozottan foglalkozunk a képzésen, akkor valószínűleg vagy nem sikerült még elhelyezned magadban, hogy mi a különbség ezen technológiák között, vagy nem fogalmazódott meg benned, hogy miként alakíts ki stratégiákat az online információk szervezésére. Nem tudom, hogy a felvázolt technológiák használata nélkül milyen mélységet érhetsz el a képzésen. Meggyőződésem, hogy gyakorlati tapasztalat nélkül nem érdemes ezzel a témával foglalkozni.
Másrészről folyamatosan hangsúlyozni szoktuk azt, hogy nem hiszünk a technokrata hozzáállásban: azaz nem a technológiákon van a hangsúly, hanem a szemléleten és a módszertani tudáson, mely nélkül mindez mit sem ér. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem kell érteni az említett eszközökhöz, sőt! Akkor tudsz fölülemelkedni az eszközön, ha annak használata már a zsigereidben van.

Ha nagyon sok ez nekem...
Azt javaslom, hogy amennyiben eláraszt a sok új rövidítés, és úgy érzed, hogy kevés az idő, hogy megismerkedj ennyi technológiával, akkor csak azokra az eszközökre próbálj első körben szorítkozni, amelyeknek kiemelt szerepet tulajdonítottunk a képzés során. Ismétlésképpen az elmúlt három hét kiemelt eszköze:
1. delicious + google reader
2. cmap vagy más fogalomtérkép készítő program
3. twitter

RSS olvasó
Ha nem világos, hogy miért kellene google readert használnod a blogok és más források olvasásához, keress oktatóanyagokat a neten, hogy megértsd az eszköz lényegét. A google reader akkor kezd hasznossá válni, amikor nem tudsz lépést tartani az online olvasmányigényeddel. Ahogy pp fogalmazott: ha minden nap újra és újra megnyitod azt az egy-két tucatnyi blogot/honlapot, ami érdekel, elég csalódott leszel a hetedik napon, amikor még mindig semmi változást nem észleltél a kedvenc webhelyeiden. Ha Te csinálod ezt az oroszlánmunkát, nyilvánvalóan az időd nagyrésze feleslegesen arra megy el, hogy megkeresd az új információkat, jóllehet ezt helyetted megtehetné egy robot. A google reader (és más RSS olvasók) éppen ezt a terhet veszik le rólad, így sokkal több időd marad a releváns munkavégzésre: csak azokat az oldalakat fogod megnyitni, amire a robotod felhívja a figyelmedet.
Felmerült már benned, hogy a napi reflexiók összeállításához mennyi időre van szükségünk? Napi 3 órára, esetleg 4-re? 47 a kurzussal kapcsolatos blogra vagyok feliratkozva jelen pillanatban. Naponta előfordul, hogy egy tucat bejegyzés is létrejön. Ha mind a 47 oldalt egyesével meg kellene nyitnom, akkor nem lenne energiám arra, hogy minden nap, hat héten át reflektáljak a történtekre. Egy idő után nem is emlékeznék arra, hogy mit olvastam és mit nem...

Az RSS olvasó használata napi fél óra, olykor egy órára csökkenti ezt a nem kis feladatot, ami jelen pillanatban még vállalható időráfordítást jelent. Ha mondjuk 500 résztvevő lenne, akkor elkézelhető, hogy nem reagálnánk ilyen sok bejegyzésre, hanem tényleg csak a nagyobb összefoglalókat emelnénk ki. Lehet, hogy ebben az esetben szétosztanánk egymás között pp-vel, hogy elsődlegesen ki melyik blogot követi. A 190 fő még éppen követhető (ebből kb. egynegyede ír blogot a képzés kapcsán).

Delicious
Azt már látom, hogy hiba volt az első héten a diigo-t is behozni a delicious mellett. Ráértünk volna várni vele két-három hetet, így csak összezavartunk néhány résztvevőt, hiszen sokak számára nem világos, hogy miért lenne szüksége diigora, amikor a delicious is ugyanarról szól.
Az online könyvjelzőzés kapcsán az egyik fontos kérdés a kategorizáció: milyen kategóriákba szervezzem az elmentett hivatkozásaimat? A hagyományos böngészőalapú kedvencek megoldás egy sima folder-hierachiát kínál erre a célra, mely kezdetben tökéletesen kielégíti az elvárásainkat. A probléma akkor kezdődik, amikor áttekinthetetlenül sok webcím kezd összegyűlni, melyet egyre nehezebben tudok kategóriákba sorolni. Minél több forrásanyagot gyűjtök egy területről, annál mélyebb hierarchiát szeretnék, ami ugyebár a kezdeti időszakban még nem fogalmazódik meg bennem igényként. Ez azt jelentené, hogy időről időre újra és újra kellene építenem a kategóriarendszeremet. Ezt az erőfeszítést nagyon kevesek hajtják végre rendszeresen.
Enélkül az újraszervezés nélkül a kategóriarendszerem nem képes ellátni a hivatott célját, így előbb-utóbb nem fogok emlékezni arra, hogy mit hová tettem. Ha csak egy kategóriába kell belekényszerítenem a hivatkozásomat, reménytelenné válik a visszakeresés, mert egy év múlva már nem az lenne a kiemelt kategória, ahová elhelyezném ugyanazt a cikket. Hiszen folyamatosan változik a témáról alkotott képem, és ezáltal a kategóriáim is változnak.
A címkézés technikája pontosan ezt a problémát hivatott feloldani: ahelyett, hogy egy előre felépített struktúrába szervezném a tartalmaimat, inkább több címkével is ellátom azt. Amikor ismét vissza akarom nyerni a kívánt hivatkozást, több bejárási úton is eljuthatok hozzá, hiszen elég ha csak egy címkére emlékszem az ötből, már közelebb vagyok a célhoz. Ez egy kicsit olyan, mintha lenne egy nagy ömlesztett információhalmazom, és egy-egy címkével mernék belőle egy-egy adagot. Sokkal több esélyem van így megtalálni a kívánt tartalmat.

A filerendszer hierarchikus dogmája
Jelen pillanatban számomra a filekezelés hierarchikus struktúrája komoly fejfájást okoz nekem. Képtelen vagyok következetesen tartani egy előre meghatározott folderstruktúrát, így gyakran előfordul, hogy keresnem kell az állományok között. Sokkal jobb lenne, ha minden file egy hatalmas egyszintű mappában lenne felcímkézve metaadatokkal. Amikor keresek, a címkéket írom be, és ezáltal szűkül a filelista. Ezzel a technikával sokkal gyorsabban megkapnám, amit keresek, ráadásul elég lenne, ha parancssorból gépelve hívnám elő, amit akarok (ezért kezdtem el windows alatt használni az enso-t, mac alatt ez már beépített fícsör).

Google Reader + Delicious
Aki nem látta még pp demóját ebben a témában, az feltétlenül nézze meg: http://www.ustream.tv/recorded/4393064

Fogalomtérképészet
A fogalomtérkép egy kicsit olyan az életemben, mint a visszatérő szerelem: amikor rákattanok, revelációként élem meg a hatékonyságát, de valahogy idővel mégis alábbhagy a lelkesedésem egy újabb impulzusig. Nem tudom, hogy a neveltetésemből fakad-e ez a tehetetlenségi erő, mely mindig visszataszít a klasszikus, lineáris jegyzetelés felé...

Az elmúlt három hét
Az egyik legdöbbenetesebb élmény számomra a közösség tartalomelőállító erejének megtapasztalása volt. A második hétre készülve nekifogtam összeállítani egy listát a fogalomtérkép készítő alkalmazásokról, de nem volt időm befejezni. Örülök, hogy nem fejeztem be, mert a közösség sokkal jobb összeállítást termelt ki magából. Hihetetlen élmény látni azt, hogy este kiteszem a felhívást egy összefoglaló táblázat elkészítésére, és másnap reggel már egy tucatnyi sorra kövérebb mátrix fogad a böngészőben. A kurzus legnagyobb eredménye mindeddig az, hogy a tömeget sikerült megmozdítani. Azt már sejtem, hogy a későbbi (bármilyen más témájú) kurzusoknál is ez lesz a legnagyobb kihívás, melyet ha sikerül megugrani, akkor nagy baj már nem lehet. A hatékony konnektivista szemléletű tréner tudja azt, hogy miként hangolhatja tartalomírásra a résztvevők nagy részét. A htk01 esetén a feltárt blog RSS-ek alapján ez az arány kb. egynegyede a regisztrált résztvevőknek, ami szerintem jó.
A múlt heti tematika egyik kiemelt feladata az volt, hogy a közösség kezdjen el megírni a konnektivizmus e-bookot. Nem készítettük el az e-book struktúráját, így ezt a feladatot túl korán publikáltuk. Sokat várok ettől a kezdeményezéstől, talán ezért nem mertem az eddigi struktúrát közzétenni. Pénteken hosszasan beszélgettünk pp-vel erről, és arra jutottunk, hogy talán érdemes lenne kisebb dokumentumok szerkesztésére hívni a résztvevőket, melyből később össze lehetne szerkeszteni az e-bookot. Akárhogy is lesz, ezt a projektet biztos, hogy megvalósítjuk a kurzus során, és ebben is nagyon számítunk a résztvevők aktivitására.

Csatlakozás
Sokan kérdezték, hogy késő-e most csatlakozni a kurzushoz. Szerintem nem. Az utolsó héten sem késő, még fel lehet venni a fonalat!

"A laterális gondolkodás tulajdonképpen asszociatív: fogalomtársításokkal, asszociációkkal dolgozik. E kifejezésben tehát az agy információfeldolgozó rendszerének működési elvével hozom kapcsolatba a gondolkodás módját - vagyis az emberi elme szoftverét. Ez nagyon erősen különbözik attól, ahogy a régi gondolkodók az agyműködés ismerete nélkül megteremtették a maguk fogalmait és feltételezéseit." (Edward de Bono: Gondolkozz mielőtt túl késő, 13. o).
A hálózatalapú tanulás integratív, szintézisalkotó gondolkodásra épít. Át kell hangolnunk a problémákat kereső, zárt (fogalom)térre specializálódott elménket egy nyitottabb, lehetőségekre irányuló, asszociatív attitűdre.
A görög érvelésalapú gondolkodáson szocializálódott elménket roppant nehéz kiszakítani a bináris igaz/hamis logikai keretekből. Lépten-nyomon ítélkezni akarok. Ez ilyen, az olyan, ez igaz, az hamis, ez tetszik, az nem tetszik, ez fehér, az fekete. Az asszociatív gondolkodás sokkal megengedőbb, árnyaltabb mentális attitűdöt feltételez, és lássuk be, hogy sem a szüleink, sem az iskola, sem az anyanyelvünk nem erre a diszpozícióra hangolt bennünket.

Ha a konnektivizmus tanuláselméleti alapjai után kutakodunk, nem hagyhatjuk ki Edward de Bono laterális gondolkodásról szóló provokatív tanítását.
Hol kapcsolható össze a hatkalap technika a fogalomtérkép készítéssel? Milyen elemeket érdemes bevonnunk egy konnektivista szemléletű képzés módszertanának kialakításakor Bono modelljéből? Mi a véleményed minderről?

Az első héten a résztvevők legfontosabb feladata az volt, hogy elindítsák a kurzussal kapcsolatos blogcsatornájukat. Az első blogbejegyzésemet 2005 végén írtam. Még emlékszem rá, hogy milyen nehezen ment: folyamatosan vissza kellett szorítanom magamban a sok kérdőjelt. Fogja ezt bárki is olvasni? Szól ez egyáltalán valamiről? Miért hosszabbítom én is a long tailt? Nem elég hosszú már?
Egészen különleges hatásnak lehettünk tanúi a múlt héten: a tömeg megmozdult és alkotott.

Oktatásszervezői oldalon a legnagyobb kihívást a tartalmak aggregálása jelentette.
1. Meg kell találnunk a htk01-gyel kapcsolatos blogokat (osztalyterem.hu űrlap, és profil adatok)
2. Biztosítanunk kell, hogy minden bejegyzésről értesülünk (Google reader)
3. A lehető legegyszerűbben és leggyorsabban tudnunk kell ajánlókat írni a bejegyzésekhez (delicious)
4. Automatizmusra van szükség, mely az elmúlt egy nap elmentett hivatkozásait automatikusan hírlevéllé alakítja, melyet egy-két kattintással publikálni tudunk (pp drupal script)

A negyedik lépéssel volt egy kis probléma szolgáltatói oldalon (a delicious letiltotta a 1and1 IP címről jövő kéréseket, gondolom volt rá okuk), így nem tudtuk az osztalyterem.hu alatt üzembehelyezni az okosságot. pp persze erre is talált megoldást, úgyhogy most máshol futtatjuk, és copy-paste-tel átdobáljuk reggeltente a felgyűlt anyagot.

A fogalomtérképek hete

A második hétben a fogalomtérképészetre fókuszálunk. Makány Tamás barátommal elkezdtünk összeállítani egy interjúsorozatot a témában, melyet még a hét folyamán közzéteszek a crescendo.hu alatt. Szerda este 9-kor élő adásban közvetítjük az interjút, melyben kifaggatjuk a fogalomtérképészet technikáiról, módszertanáról. Addigis érdemes elolvasni a témában írt cikkét:
Makány Tamás, Jonathan Kemp, Itien E. Dror: Optimising the use of note-taking as an external cognitive aid for increasing learning